Homok a cipőmben, napfény a lelkemben – itt kezdődik a Seychelle-szigeteki történetem
- Cinti
- júl. 22.
- 8 perc olvasás
Frissítve: júl. 29.
Júliusban útra keltünk Ádival, hogy felfedezzünk egy újabb földi paradicsomot – ezúttal a Seychelle-szigeteket. Nekem ez az út olyan volt, mint egy dédelgetett álom, amit sokáig túl távolinak éreztem ahhoz, hogy valóra váljon. Őszintén szólva: sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg eljutok ide. De mégis megtörtént – és most megmutatom, milyen is az élet a világ egyik legszebb trópusi országában.
Július elején, egy átszállással Dubajon keresztül, pár óra csatlakozással megérkeztünk Mahé szigetére, ami a legnagyobb a 115 szigetből álló Seychelle-szigeteken. Itt található a főváros, Victoria is, ezen a mindössze 28x8 km-es szárazföldön, amit akár egy nap alatt is körbeautózhatunk. A lakosság közel 90%-a Mahén él, így ha valaki a helyi kultúrába szeretne belekóstolni, jó helyen jár. A Seychelle-szigetek az Indiai-óceán közepén fekszik, nagyjából 1600 km-re Afrika keleti partjaitól – de a világ szinte bármelyik pontjáról egy kis kalandvággyal megközelíthető.
Ami pedig az első benyomásokat illeti: a képeslapok nem túloznak. A kristálytiszta óceán minden árnyalatban ragyog, a partokon vakítóan fehér homok, gránitsziklák, hajladozó pálmák és színpompás tengeri élővilág vár. Szerencsére ebből mi is kaptunk egy jó nagy adaggal. Ha érdekel, mi mindent csináltunk, láttunk és éltünk át ezen az úton – tarts velem, és mesélek!
Érkezés: autóbérlés, szállás és Victoria első benyomásai
Az érkezésünk napján Mahé trópusi arca kevésbé mutatta meg napfényes oldalát. Július eleje van, ami itt a délkeleti passzátszelek ideje – ez a szezon szárazabb, szelesebb és kicsit hűvösebb is. A szörfösök imádják, a strandolós utazók viszont számoljanak vele, hogy nem minden partszakaszon ideális ilyenkor a fürdés.
Amikor kora reggel landoltunk a repülőtéren, a kifutó még vizes volt az esőtől – és én is kicsit elkenődtem, mert a fárasztó út után nagyon vágytam volna egy kis napsütésre. A csomagok viszont gyorsan előkerültek, és már indultunk is kifelé, hogy megkeressük az autóbérléses kontaktot. Egy helyi cégnél foglaltunk: nem kellett sem hitelkártya, sem kaució. Euróban készpénzben fizettünk, a bankkártyás fizetésnek plusz 4% díja lett volna, amire fel is hívták a figyelmemet a foglalásnál. Cserébe egy majdnem új, automata váltós Kiát kaptunk, amit a reptéren vettünk át és ott is adtunk vissza. Fontos: itt bal oldali közlekedés van, az autók jobb kormányosak – ez is a brit gyarmati múlt öröksége.
Mielőtt elindultunk volna a szállásra, még gyorsan váltottunk egy kis helyi pénzt (Seychelle-szigeteki rúpia, SCR), és vettünk egy sim kártyát is. E-simet nem találtam jobb áron, így maradtunk a fizikai megoldásnál. A fórumokon sokan ajánlották, hogy eurót vigyünk, mert ez elterjedtebb és jobban váltják, mint a dollárt – nálunk ez be is vált. Mire kijutottunk az épületből, már kétszer leizzadtunk – az eső utáni trópusi páratartalom brutális tud lenni.
A távolságok Mahén viszonylag kicsik, így gyorsan elértük a nyugati parton található szállásunkat. Az utak keskenyek, sok a kanyar és a szerpentin, ezért óvatosan, lassabban lehet csak haladni. Egy szabály van, amit mindenki betart: ha jön szemből egy busz a kanyarban, lehúzódsz vagy megállsz. Ennyi. Ha ezt betartod, nem lesz gond!
A Nautilus Apartments volt az otthonunk az elkövetkező napokra – szerencsénkre az előző vendégek időben kijelentkeztek, így már kora délelőtt elfoglalhattuk a szállást. Egyetlen út választott el minket az óceánparttól, szó szerint egy karnyújtásnyira volt a tenger. Itt kezdett igazán leesni, hogy: megérkeztünk.
Az első délutánra nem terveztünk túl sokat, inkább csak akklimatizálódni szerettünk volna. Elugrottunk egy rövid városnézésre Victoria belvárosába, különös tekintettel a Sir Selwyn Selwyn-Clarke Market-re, ahova egyébként később még egyszer visszatértünk. Bárhová is utazunk, a helyi piacokat igyekszünk nem kihagyni – ez az egyik legautentikusabb módja annak, hogy beleszagoljunk az adott kultúrába, megkóstoljunk helyi finomságokat, és olyan kincsekre bukkanjunk, amiket máshol vagy nem kapni, vagy csak jóval drágábban. Mi főleg fűszereket és gyümölcsöket szereztünk be: vaníliát, helyi curryt, maracuját, mangót, banánt és soursop-ot (ami magyarul több néven is ismert, például szúrszop, tüskés alma vagy annóna – neve válogatja).
A hosszú repülőút után kissé zombiként kóvályogtunk az utcákon, de azért megnéztük az ikonikus óratornyot, és egy másik napon eljutottunk a város egyetlen hindu templomához, az Arul Mihu Navasakthi Vinayagar-hoz is. Dél körül beugrottunk ebédelni a Glorious Bakery-be – őszintén szólva a Google értékelések alapján többet vártunk, de éhesek voltunk, jól esett leülni és enni egyet. A délután további részét már inkább partközelben töltöttük, és elkezdtük összerakni a következő napok programtervét – úgy, ahogy azt egy utazó bloggerhez illik. 😉
Túrázások – avagy amikor a bokám jobban izgult, mint én
Még májusban lett egy elég komoly bokasérülésem, úgyhogy a túrázással óvatosan bántunk – de azt biztosan tudtuk, hogy nem hagyhatjuk ki. Másnap reggel szerencsére napsütésre ébredtünk, így jött is az ötlet: mi lenne, ha rögtön egy magasabb csúccsal kezdenénk? Hátha nem borul be a hegytetőn, és szép kilátás vár ránk. Végül a Copolia Nature Trail lett a befutó – nem véletlenül. Az útvonal jól karbantartott, a dzsungelen át vezet felfelé, és a végén tényleg gyönyörű panoráma a jutalom. Egyetlen hátránya, hogy közben eleredt az eső, amitől kicsit csúszós lett – szóval ha jössz, hozz szúnyogriasztót, elég vizet, és bokát jól tartó túracipőt is. Nekem például ez volt az a pillanat, amikor végleg rájöttem: bármennyire is szeretem a túrákat, a víz az én igazi közegem. 😄
A kilátónál percenként változott az idő – hol szikrázó napsütés, hol dermesztő szél és eső, de így is szuper képek és videók születtek. Többek között ezért nem a Morne Blanc Trail-t választottuk: az felhősebb, ködösebb lett volna a nagyobb magasság miatt. Szerencsére nem siettünk, így amikor már majdnem leindultunk, egyszer csak kisütött a nap – és maradt is! Ha te is így jársz: türelem, a kilátás megéri. A belépő 100 SCR (kb. 2500 Ft/fő), csak bankkártyával lehet fizetni – ez fontos, mert több túrahelyen is ez a helyzet.
A következő nap új szintre emelte az izgalmat. Egy eldugott, jelöletlen ösvényen indultunk el, hogy elérjük a híres – vagy inkább hírhedt – Rock Poolt, más néven Ros Sodyert. Ez a természeti medence a nyugati part szikláiba vájva alakult ki, és bár gyönyörű, az odavezető út nem volt sem egyszerű, sem veszélytelen. Hogy végül beugrottunk-e? Nos, erről egy külön cikk is készült, mert ez tényleg megér egy külön történetet. Annyit elárulhatok: egy kis bicsaklással, de a bokám hősiesen végigcsinálta.
Búvárkodás és más kalandok
A következő három napunkat szinte teljesen a búvároktatás töltötte ki. A Port Launay öbölben található Constance Ephelia luxusszálló területén működő UDive központnál foglaltunk, amely a PADI szervezethez tartozik. Mivel 2024-ben Barbadoson már letettük Ádival az Open Water Diver vizsgát, most a következő szintet céloztuk meg: az Advanced Open Water Diver tanfolyamot. Ez összesen öt merülést jelentett: víz alatti navigáció, mély merülés (max. 30 méter), valamint 3 szabadon választott adventure dive. Mi a hajóroncs merülés, víz alatti fotózás és a peak performance buoyancy mellett döntöttünk. Ez utóbbi magyarul talán „tökéletes lebegés”, amikor megtanulod, hogyan urald a víz alatti lebegést testtartással, mozgással, légzéssel. Nekem nem indult zökkenőmentesen az eleje, az első merülés előtt kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam. A víz alá ugyanis nem elég csak fizikailag felkészülni – mentálisan is stabilnak kell lenni. Így utólag örülök neki, hogy nem erőből akartam merülni, hanem ésszel és figyeltem magamra. Szerencsére egy fantasztikus, türelmes oktatónk volt, így végül óriási élmény lett az egész. Veszélyes, szürreális és felejthetetlen pillanatokkal, a tanfolyam végére pedig a bizonyítvány is a zsebünkben volt. Az időjárás viszont nem kényeztetett: a látási viszonyok elég gyengék voltak, így ha valaki sznorizás vagy búvárkodás miatt jön, érdemesebb a nyugodtabb április–május vagy október–november időszakra időzíteni.
A búvárnapokat sem hagytuk kihasználatlanul. Egyik délután visszamentünk Victoriába, másnap pedig a Le Jardin du Roi nevű füvészkertet néztük meg. Őszintén szólva nekünk kicsit túl volt hype-olva – főleg a barbadosi Hunte's Garden után (cikk itt). Viszont az étterem házi fagyijai isteniek voltak: a citromnádas lett a kedvencem, de a mentás és kókuszos változat is nagyon bejött. Egy tanács: ide is vigyél szúnyogriasztót! A kert legnagyobb dobása számomra az volt, hogy végre testközelből láthattuk a híres Coco de Mer pálmát. Mahén főként botanikus kertekben találkozni vele, de igazán vadon Praslin szigetén nő a Vallée de Mai természetvédelmi területen. Ez a növény tényleg különleges: kétlaki, a nőstény fa magja akár 20 kilót is nyomhat – ez a világ legnagyobb magja. Használják parfümalapanyagként, sőt a húsát is feldolgozzák gyógyászati célokra. Egy délután megnéztük azt az üzemet is, ahol ez történik (The Coco de Mer collection). Nem volt hivatalos túra, de beengedtek, mindent megmutattak, sőt még meg is kóstolhattuk a termés belsejében található kókuszvizet. Illatra parfümös, ízre… hát, maradjunk annyiban, hogy inkább különleges volt, mint finom. De a „sosem tudhatom, visszajövök-e még” elv alapján természetesen nem hagytam ki és megittam, egy csepp sem maradt.
Strandolásból sem volt hiány. Több partszakaszt is felfedeztünk – sokszor csak fotóztunk, de az Anse Royale-nál és a Baie Lazaire-nál el is időztünk. A mi öblünkben sznorizni nem igazán lehetett, de napozásra, olvasásra, pihenésre tökéletes volt. Egy fontos dologra viszont fel kell készülni: az ár-apály itt nem viccel. Simán előfordulhat, hogy míg a parton szunyókálsz, a dagály elmos mindent – nekünk kétszer is sikerült belefutni. Homokgát ide vagy oda. Ezek vad strandok, infrastruktúra nincs, árnyék csak a természet jóindulatából akad, úgyhogy érdemes időben érkezni. A nap trópusi erővel éget, így a naptej kötelező felszerelés! A helyi életérzésből is kaptunk ízelítőt: a parton többször is piknikező helyiekbe botlottunk – hangos zenével, barátokkal, családdal és rumos jókedvvel. Ezek azok a pillanatok, amikor igazán megérzed, milyen is a seychellois vagy kreol hangulat. Ha valami nyugisabbra vágysz, érdemes máshova áttenni a törölköződet – ezek a bulik simán kitartanak az esti órákig.
La Digue – amikor a képeslapokat leváltja a valóság
Mivel az időnk véges volt, csak Mahén szálltunk meg, és nem költöztünk át másik szigetre – viszont La Digue-ről hallva tudtuk, hogy nem hagyhatjuk ki. Egy egész napos kirándulás keretében fedeztük fel, amit a Get Your Guide-on keresztül foglaltunk le. Ez számunkra kényelmesebb volt, mintha egyenként szerveztünk volna meg mindent: benne volt a háztól házig transzfer, a kompjegy oda-vissza, a belépő az Anse Source d’Argent strandra (a Seychelle-szigetek egyik legismertebb partszakasza), valamint a biciklibérlés is. A komp reggel 8-kor indult, úgyhogy korán kellett kelnünk. Ha hajlamos vagy a tengeribetegségre, készülj fel rendesen: nemcsak gyógyszerrel, hanem zacskóval is (szerencsére osztogatnak a fedélzeten is). Mi elég hullámos időt fogtunk ki, és az út olyan volt, mintha hullámvasúton vágtattunk volna – csak épp a nyílt tengeren. A napot a sziget felfedezésével töltöttük, és La Digue valóban olyan, mint egy kis gyöngyszem, ami egy képeslapból lépett elő. Lesz majd külön részletes beszámoló is erről a napról – hidd el, megér egy külön mesét. Ha saját magad szerveznéd meg az utat, egy kicsit olcsóbban is kijöhetsz, viszont fontos tudni: a kompjegyek nagyon hamar elfogynak, főleg az első reggeli indulás Mahéról és az utolsó visszaút La Digue-ről kombináció. Érdemes legalább két héttel előre lefoglalni – főleg főszezonban, amikor a többség egynapos túrára érkezik.
Záró akkordok
Az utolsó napunkat főleg a parton töltöttük: vettünk még pár szuvenírt az itthoniaknak, és próbáltuk magunkba szívni a sziget varázsát, amennyire csak lehet. Olyan intenzív napokon voltunk túl, hogy még a korábbi élmények sem ülepedtek le teljesen – a fejünkben és a telefon galériájában is kavargott minden. Összességében azt érzem, nemcsak hogy megérte ide eljönni, hanem ide egyszer az életben el kell jönni! Aki teheti, ne halogassa. Egy jól időzített szezonon kívüli utazás, önellátó apartman és néhány food truck vagy take away opció kombinációjával egész baráti költségvetésből is kihozható. Ha az ember hajlandó kompromisszumot kötni a repülőjegy kapcsán – például kedvezőtlen átszállással utazni –, akkor a jegyár is szépen lefaragható.
Két dolgot viszont sajnálok: az egyik, hogy nem tudtunk legalább két hetet maradni. Ennyi idő kellene ahhoz, hogy ne csak Mahét, hanem a többi nagyobb szigetet is felfedezzük, akár úgy, hogy közben több szálláson is megszállunk. Azt azonban fontos kiemelnem, hogy ha nem vesz el 3 napot a búvárkodás, akkor több mindenre jut idő 9-10 nap alatt is. A másik: ebben az időszakban a víz alatti látási viszonyok nem voltak túl kedvezőek, ami kicsit rontott az élményen – de ha őszinte akarok lenni, a végén ez sem tudta igazán beárnyékolni az utazást.
Rengeteg mesélni valóm maradt még: érkeznek sorban a cikkek, amik egy-egy élményre vagy témára fókuszálnak majd. Tarts velem, és ha még nem tetted, iratkozz fel a hírlevélre, hogy biztosan ne maradj le róluk! Záró gondolatképp egy mondás a helyiektől, amit most magammal hoztam: “Pa tro galoupe, ou pou mank sa pli bon.” Ne rohanj túl gyorsan, különben lemaradsz a legjobbról. Megfogadtam: ezentúl igyekszem lassítani, többet lazítani és egyszerűen csak élvezni a pillanatot – bárhol is legyek a világban.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ha van kérdésed, írj bátran kommentben vagy üzenetben! Ha pedig Te is szívesen átélnél egy hasonló kalandot, az utazási tanácsadás szolgáltatásaim pont neked valók.
❤️ Ha tetszett ez a cikk, nyomj egy szívecskét, oszd meg másokkal, és...
👉 Itt tudsz időpontot foglalni a tanácsadásra.
📩 Az oldal alján pedig iratkozz fel a hírlevélre, hogy ne maradj le az új írásokról!
Kalandra fel! 🌍
Hozzászólások