F.I.B.I. – egy túltolt, mégis csodás év tanulságai

---

13 – ennyiszer ültem repülőn idén.

4 – új ország, ahol először jártam.

50,5 óra a levegőben, amivel összesen 39 381 km-t tettem meg. Fun fact: ez 7876-szor több, mint a távolság az otthonom és a munkahelyem között.

Ami igazán számít, az az, hogy 2025 egy kalandokkal teli év volt. Olyan, amiben gyerekkori álmok valósultak meg, félelmeket győztem le, de ha őszinte akarok lenni, akkor azért néha én is majdnem elfogytam közben. Mielőtt azonban belevágnék a részletekbe, lépjünk hátra kettőt.

Engem is elért az a virális trend, ami arról szól, miket „kellene” megtenned a húszas éveidben mások tanácsai szerint. Próbáld ki. Utazz el. Mondj igent. Egy tízperces videó szerkesztésből végül egyórás gondolkodás lett, ugyanis valami olyat szerettem volna mondani, ami a 20-as éveiben járó fiatalabb énemnek is szól. Ne halogass csak azért, mert azt gondolod – vagy azt mondják –, hogy ráérsz még megvalósítani. És ott ütött meg a felismerés: én ezt csináltam idén. Tudatosan vagy sem, de ez lehetne a 2025-ös mottóm. A különbség csak annyi, hogy egy 10 évvel fiatalabb Cinti valószínűleg feleennyire sem purcant volna ki benne.

Tudtuk Ádival, hogy szoros lesz a táncrendünk. Sok mindent akartunk megvalósítani 2025-ben, ami eleve hajtóssá tette az évet, mégis úgy döntöttünk: bevállaljuk. Utólag visszanézve olyan jól sikerült, hogy most egyik ámulatból a másikba esem, ahogy sorra idézem fel, hol is voltam – vagy voltunk – idén.

A királyi palota - Brüsszel

Az év Belgiummal indult a barátnőmnél. A január–február időjárás szempontjából messze nem ideális, de ha elkerülnéd a tömeget, tökéletes. Visszatértünk régi kedvencekhez, közben új helyeket is felfedeztünk Brüsszelben, kirándultunk a környéken, és most először jártam a belga–holland–német hármashatárnál is. A ráadás a közeli Aachen volt, a Lindt gyár mintaboltjával, ahol már az illatokkal jól lehet lakni. Ezek a látogatások mindig rövidek, ezért ilyenkor próbálunk mindent bepótolni, amit a távolság miatt máskor nem tudunk.

A szokásos zakopanei kiruccanás sem maradhatott ki, csak februárra csúszott, abban a reményben, hogy több hó lesz. Nem lett. A hegyek félig kopaszon magasodtak a város fölé, de a kedvünket ez nem szegte. Új pályákon snowboardoztunk, és az oktatónk most először vitt fel minket a fekete pályára. Még messze nem az én szintem, de menő érzés volt lejönni róla – deszkán és nem seggen vagy arcon csúszva. A testem viszont jelezte, hogy már nem húszéves, megzúztam a térdeimet, megerőltettem a könyököm, a Perskindol meg ipari mennyiségben fogyott.

Húsvétkor Ádi egy meglepetés útra vitt. Fura érzés volt nem tudni, hova megyünk, mit fogunk csinálni, de ahogy közeledett az indulás, apránként csepegtette az infókat. Végül Bécs lett az úti cél. Csak egy éjszakát voltunk ott, így mindent belesűrítettünk a programba, amit csak tudtunk. Zseniális időnk volt, hét ágra sütött a nap. A parndorfi outletben indítottuk a napot, utána a Práterben ebédeltünk, sőt, még egy hullámvasútra is felültünk. Olyan volt, mintha megállt volna ott az idő. Gyerekkorom vursli élményei jöttek elő, ugyanazok a zenék, színek, programok, játékok, csak jobban karban tartva. A nap csúcspontja egy bűvész előadás volt. Tudom, hogy nem varázslat, mégis annyira szórakoztatóak és ügyesek voltak, hogy egyszerűen nem tudtam szemmel lekövetni a trükköket.

Grande Anse - La Digue

Júliusban egy viszonylag rövid útra mentünk a Seychelle-szigetekre. Még most is nehezen fogom fel, hogy eljutottam ide. Nem volt tervben, mondhatni nem szerepelt a bakancslistámon sem. Ádi talált egy jó szállást remek áron, onnantól pedig már csak a repjegyet vadásztuk. Az út rövidségét az Advanced Open Water Diver vizsgánk adta: 2,5 nap ment el vele. A körülmények nem voltak tökéletesek, kicsit zavaros, hullámos volt az óceán, mégis felejthetetlen élmény lett. Szuper oktatót fogtunk ki, izgalmas dolgokat láttunk a víz alatt (hajóroncsok, kőhalak, tűzhalak, teknős), és egy régi félelmemmel is szembe tudtam nézni. Az első merülésnél kicsit bestresszeltem, régi rossz élmények jöttek elő, de adtam magamnak két percet. Lenéztem, levegőt vettem, és utána ment minden, mint a karikacsapás. Mégis úgy jöttem haza, hogy nem volt elég. Nem az a klasszikus „úristen, de maradtam volna még” érzés volt. Ez más volt. Olyan, amilyennel még sosem találkoztam. Két nap kellett volna még ahhoz, hogy azt érezzem: tényleg feltöltődtem. Így viszont kifejezetten rossz volt hazamenni.

Ezután jött az év nagy húzása, életem bakancslistáján egy dobogós álom megvalósítása. Utazás Délkelet-Ázsiába Vietnám, Kambodzsa és Thaiföld érintésével. Thaiföldön több mint tíz éve jártam már, de ha már ebbe a térségbe utaztunk Ádival, vétek lett volna kihagyni. Kíváncsi voltam, előjönnek-e az emlékek, és hogy ennyi év után milyennek látom majd. Vietnám sokáig elérhetetlennek tűnt számomra, Kambodzsa pedig szintúgy. Októberben, egy fárasztó év végéhez közeledve bevállalni két és fél hét folyamatos menetelést – városról városra, országról országra – nem feltétlenül tűnik a legjobb döntésnek. De tanulva az év korábbi tapasztalataiból, ezt az utat már tudatosabban szerveztem meg. Hagytam benne üresjáratokat, pihenőnapokat, olyan időszakokat, amikor nincs program, nincs rohanás. És ez rengeteget számított. Hazafelé volt egy hosszú layoverünk Dohában, amit nem csak átvészelni akartunk, hanem kihasználni is. Egy rövid kirándulás fért bele – és furcsa módon ez is szervesen illeszkedett az egész utazás hangulatához. Életre szóló élmény volt.

Heidelberg

Azt gondolná az ember, hogy itt vége is, de nem. Még becsúszott egy munkaút is – igaz, csak Budapestre –, viszont olyan szerencsétlen időzítéssel, hogy az ázsiai hazaérkezésem után négy napot voltam itthon, majd öt napot Pesten, onnan pedig mentem tovább ismét Belgiumba. Konkrétan alig értem földet, már ültünk is autóba a barátnőmmel és a családjával, irány Németország. Itt már a szervezetem is jelezte, hogy kezdek kipurcanni: egy kicsit beteg lettem, de a barátság – mint tudjuk – gyógyít. Sinsheimben elmentünk a Technik Museumba, ahol bementem egy igazi Concorde belsejébe, láttam aN Hitler páncélozott Mercedesét (technikailag a Német Birodalmi Kancelláriáé volt, de ő is használta), és még millió egyéb elképesztő dolgot. Eltöltöttünk egy délutánt Heidelbergben is, ami teljesen hozta a misztikus, őszi vibeot. Ezek után fáradtan, de élményekkel telve jöttem haza.

Az utolsó kiruccanásom Nagyvisnyóra vitt egy csajos hétvégére. Erről a településről korábban még csak nem is hallottam. Egy varázslatos vendégházat foglaltunk (Kékkút Cottage), elmentünk Szilvásváradra, életem legjobb sült pisztrángját ettem, megtudtam, mi a Molnárkalács, énekeltünk, főztünk (vagyis én inkább szurkoltam az asztaltól), és egyszerűen csak jól éreztük magunkat.

Húzósra sikerült ez az év. Többször éreztem, hogy túltoltam a biciklit, de ha bármelyik helyzetben meghúztam volna a határt, és azt mondom, hogy majd legközelebb, vagy ráér még, azt borzasztóan bántam volna. Próbáltam a munkát balanszban tartani, nem 200%-on pörögni az életem minden területén. Volt, amikor sikerült, és volt, amikor nem.

December elejére mondhatni elvékonyodtam, mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren (Tolkien után szabadon). Itt már visszább vettem. Az ajándékok megvoltak vagy úton voltak, a szokásos karácsonyi menüvel készültem, amit rutinból lehozok, és most, a kivilágított fát nézve, úgy érzem: idén a karácsonyi időszakot végre nem idegbetegen töltöttem. A családi programok miatt, amiket várok és szeretek, nehéz elképzelnem, hogy máshol legyek ilyenkor – de ki tudja, mit hoz a jövő. Mondjuk advent New Yorkban?

Az biztos, hogy a Práterbe szeretnék még visszamenni, nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. A tömeg is jól eloszlott, egyáltalán nem volt fojtogató. Persze szeretném látni Bécset is, ugyanis városnézésre nem volt időnk. Vietnámba bármikor visszamennék, sok hely és régió volt, ami teljesen kimaradt az idő szűke miatt. Ez igaz Thaiföldre is azzal a különbséggel, hogy ha visszatérek, Bangkokot kihagynám és lehet Pattayát is. A Seychelle-szigetek is gyönyörű volt és van még bőven látnivaló, de lehet, hogy hamarabb választanék egy másik, új úti célt, vagy akár Balit újra.

Mindent összevetve fantasztikus évem volt, de sokat ki is vett belőlem. Nem fogadok meg semmit jövőre, mert úgysem tartanám be. A bikini body-m is készül már vagy öt éve. Azt viszont tudom, hogy kalandból nem lesz hiány. Szeretnék utazni, világot látni, snowboardozni, búvárkodni, és mindenekelőtt többet pihenni.

Nem kell mindig mindent kimaxolni és belesűríteni. Az ázsiai körutunk megtanított arra, hogy néha el kell engedni dolgokat – és ettől az egész végül jobb lesz. Nem hagyom, hogy a lehet, hogy soha nem térek ide vissza érzés ennyire irányítson. Azt viszont megígérem magamnak, hogy továbbra sem hagyok ki valamit csak azért, mert azt gondolom, hogy ráérek még. Lesz még lehetőségem eljutni valahova, kipróbálni valamit, élni.

A cikk célja nem a felvágás, vagy a panaszkodás, hanem az, hogy rávilágítson egy olyan oldalára az utazásoknak, ami nem mindig látható és nem olyan csillogó. Az évzáró tanulság röviden a F.I.B.I. – fuck it, book it (aka: B*ssza rosseb, foglald le!), aztán pedig chill & relax.

Boldog, egészségben, sikerekben, kalandokban gazdag új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

És persze: kalandra fel – csak egy kicsit okosabban. 😉